2013. december 16., hétfő

P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez!

 Ha bármi gondja van a világban
 Ha nyugtalan
 Ha csak egy kis felhőtlen vidámságra vágyik
 Ha habókos angol lordokkal töltene némi időt
 Ha kusza összeesküvésekre fáj a foga
 Ha a nyelvi humor jó barátja
 Ha a három tolvaj, avagy a Lady nyakéke történetéért eped
 Ha liberális nézeteket vall a rózsák s taxusfasorok terén
 Ha nem ír származású kertész
 És ha halakkal nem kell foglalkozni;
 Forduljon Psmithhez!
 Psmith elintézi!

 Ui.: A "P" néma marad!

2013. november 2., szombat

Elvis & Anabelle

 Hogy ez milyen jó film! Már el is felejtettem, pedig mikor láttam pár éve, akkor is elég mély benyomást tett rám. De másodszor talán még inkább.

Elvis és Anabelle Hogy miről szól? Lényegében arról, hogy mi történhetett, miután Csipkerózsika felébredt. Egy lányról, Anabelle-ről (Blake Lively), aki egy szépségverseny közepén holtan esik össze, és ezután a kisváros ravatalozójában köt ki. Ahol Elvis (Max Mighella) próbálja vezetni az üzletet, mivel apja már képtelen rá. Azonban amikor Anabelle a balzsamozó asztalon hirtelen magához tér, gyökeresen felfordul az életük...

 Ez is független film (másról ritkán érdemes írni), de még milyen! Igen, szerelemi történet, de olyan, hogy csak na! Fura, abszurd, sötét, reménnyel teli, keserédes, napfényes, szerelmes, és annyi szív szorult belé! A főszereplők között szikrázik a levegő, régen tudtam ennyire szorítani két karakternek. Blake Lively a Gossip Girl előtt sokkal tehetségesebb volt, de a tényleg eszméletlenül tehetséges színész itt Max Minghella. Elvist nem lehet nem szeretni, sötét, rejtélyes, de ugyanakkor nagyon emberi (meg amúgy nézni sem esik rosszul két órán keresztül).

 A történet teljesen abszurd, ezen túl kell lépni. Aki viszont képes a való életet félretenni, és belép ebbe az álomszerű világba, annak nem semmi utazásban lesz része. Sokszor fent, máskor lent, Anabelle és Elvis együtt próbálja legyűrni az akadályokat amiket az élet folyton eléjük halmoz, és próbálnak hinni a csodákban. Mert igazából ez a film mese a reményről, arról, hogy mindegy mit dob eléd az élet, menni kell tovább, és próbálni megtalálni azt, amiért érdemes élni. És tényleg derűsebben nézek most még egy ideig a világra, innét tudom, hogy ez tényleg jó film.

Nem mondom, hogy mindenkinek ajánlom, inkább csak az álmodozóknak, akik el akarnak merülni ebben a szürreális atmoszférában.

(A plakát szerintem nagyon rossz, egyáltalán nem találja el a film veszett erős hangulatvilágát, úgyhogy inkább csak egy képet teszek ki.)

Trailer:

2013. október 4., péntek

Kelley Armstrong: Omens (Cainsville 1)


 A Dream Thieves (Hollófiúk 2) után semmit nem találtam, amit egy ilyen hangulatos, egyedi, és úgy összességében veszett jó könyv után nem éreztem volna kevésnek. Így céltalanul bolyongtam a GR-en, amikor is felfedeztem, hogy Kelley Armstrong indított egy új sorozatot, míg én nyári álmomat aludtam (vagy hogy a fenében siklottam el felette?). Ő meg eddig nem alkotott olyat, ami nekem ne tetszett volna, igaz azok YA-k voltak. Ez meg egy felnőtt regény (de még véletlen sem New Adult, hála a jó égnek!), úgyhogy kíváncsian, és nem kis elvárásokkal ugrottam neki.


Omens (Cainsville, #1) Olivia Taylor-Jones a chicagoi elit oszlopos tagja, szülei egy menő bolthálózat tulajdonosai, a vőlegénye szenátusi helyre pályázik, Olivia pedig mindeközben önkéntes munkát végez, hogy hasznosnak érezhesse magát. Ez az álomélet azonban egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor is kiderül, hogy a lányt örökbefogadták, ráadásul a valódi szülei Chicago hírhedt, szadista sorozatgyilkosai. Olivia a riporterek hada elől menekülve egy közeli kisvárosban, Cainsville-ben köt ki, annak reményében, hogy itt kicsit ráncba szedheti az életét. Azonban valódi Anyja, aki ártatlannak vallja magát, ráveszi a lányt, hogy juttassa el az ügyét egy segítő szervezetnek, Olivia viszont ehelyett belekeveredik a nyomozásba, oldalán Anyja volt ügyvédjével, a cainsville-i kötődésű Gabriel Walsh-al. Mindeközben pedig a lány egyre több, ész érvekkel megmagyarázhatatlan helyzetbe kerül, és egyre biztosabbnak látszik, hogy Cainsville nem az, aminek látszik...

 Na, szóval, nem csalódtam! Hogyhogy nálunk ennyire elsikkadt ez a megjelenés? (Jó, angol megjelenés, de sokan írnak azokról is.) Pedig nagyon is érdemes elolvasni, ha az ember megcsömörlött a szokásos paranormális regényektől, mert ez egészen egyedien viszi bele ezt az aspektust, legalábbis eddig. Igazából ki sem derül, hogy mi a természetfeletti, csak babonák, jósnők, fura kisvárosi öregek, különböző ómenek jelzik, hogy itt több is van a háttérben. És ez most nagyon jólesett, épp egy leheletnyi megmagyarázhatatlan van csak benne, és nem is hiányzik több, ez tökéletes hátteret szolgáltat a nyomozáshoz. (A folytatásban majd nyilván előtérbe kerül ez a szál azért.)

 Mert hogy ez egy krimi. Csak mégsem egészen. Igazából nem tudunk meg semmi világrengető megoldást, az is odébb van még, ennek ellenére letehetetlen a könyv. És nem marad hiányérzete az olvasónak. Mert a nyomozás maga érdekes, Cainsville meg még érdekesebb. Sokszor hátborzongató, fura dolgok történnek, de közben meg érződik, hogy az emberek, még ha titkaik is vannak, nem akarnak rosszat. Csak nagyon összetartó és zárt a közösség, ami a kívülállóknak szokatlan lehet. Igazából az ijesztő és az idilli elemek keverednek, meglehetősen jól.

 Amiről még szót kell ejteni, és ami nélkül az előbbiek mit sem érnének, az a  főszereplő páros. Végre nem a nyolcezerszer látott sablonokat kapjuk, hanem szorult beléjük egyéniség is. Mondjuk Armstrongtól ezt el is vártam. Olivia elkényeztetett, ennek ellenére képes a saját lábára állni, és önsajnálat helyett a saját kezébe veszi a sorsát. Hozzá csatlakozik Gabriel, aki nem is tagadja, hogy a saját karrierje, és Olivia pénze miatt érdekli az ügy. És ne is várjunk tőle mást. Gabrielnek igazából kevés jó tulajdonsága van, mert önző, kissé arrogáns, manipulatív, ugyanakkor a szokásos macsó viselkedés teljesen hiányzik belőle, ami miatt valahogy mégis pillanatok alatt megkedveltem. És a védelmében felhozható, hogy okos, és azért néha-néha másokért is hajlandó megtenni ezt-azt. A két szereplő között pedig remek a kémia, annak ellenére, hogy romantikus jelenet egy darab nincs, viszont van helyette feszültség rendesen, aminek lehet szurkolni, hogy átforduljon többe is.

 Nagyon ajánlom a könyvet, mesterien keveri a különböző műfaji elemeket, végig szórakoztató és érdekes, pedig ez még csak egy bevezető kötet volt! Olvasnám nagyon tovább, kár, hogy majd egy évet kell várni rá.

2013. augusztus 21., szerda

On Sai: Calderon

On Sai: Calderon avagy hullajelölt kerestetikNem tanulok. Egyszerűen nem tanulok a saját hibáimból. De ezennel itt ünnepélyesen kijelentem, hogy ha legközelebb magyar írónő sci-fijébe botlok, akkor azonnal, repülőrajttal rávetem magam! Mert eddig még csak jókat olvastam ilyen íróktól (Raana Raas, Sansa, és most On Sai). Ez meg aztán főleg... de ne szaladjunk annyira előre!

Calderon elvesztette a rangját, a családját, és most a feleségét is. De hiába akar öngyilkos lenni, valami felsőbb erő ebben folyton megakadályozza (aztán persze kiderül, hogy a felsőbb erő a sógor). Meg egy úriember egyébként sem temetkezik hitelből, úgyhogy Calderon elmegy egy kapitányi meghallgatásra, ahol meglepetésére ő kapja meg a pozíciót. A hajón a tiszti kar persze utálja a taknyos kölyköt, aki a tisztes korú másodkapitány helyett szerezte meg a posztot, nyilván protekcióval. Calderont ez azonban a legkevésbé sem izgatja, neki csak egy hónapot kell kibírnia, aztán mehet Mara, a felesége után. De persze az élet sosem úgy alakul, ahogy a kapitány eltervezi... ugyanis egy japán kadétlánynak, egy gyilkos vírusnak, az anarchistáknak, és a birodalom főnemeseinek is célja van a férfival.

Mindig mondom, hogy nem szeretem a sci-fiket, de ez egyre nagyobb hülyeségnek hangzik számból, mert ezt a regényt megint agyon fogom dicsérni  Persze nem a sci-fi szál miatt, mert az szerencsére nem túl jelentős, nincsenek hosszú tudományos magyarázatok, meg bonyolult űrkütyük, van viszont egy csomó összeesküvés, politikai machináció, és persze Játszma, ami után mind a tíz ujjamat megnyaltam.

De a regény legnagyobb erőssége egyértelműen Calderon kapitány. Egyszerűen odavagyok azokért a hősökért, akik levegő helyett észt tartanak a fejükben, Calderon pedig épp ilyen. Az rögtön kiderül, hogy van stílusa a pasinak, és az emberekkel is úgy tud játszani, ahogy épp kedve tartja, egyszerűen intellektuálisan annyira felette áll a többieknek. Emellett meg még valami furcsa becsület-féle is van benne. Na, nekem kábé ennyi volt, itt már elvesztem.

Aztán a második részben kiderül (a regény több részre van osztva, de mivel hónapokkal ezelőtt olvastam, már nem emlékszem pontosan hányra), hogy addig még semmit sem láttunk, mert ha Calderon igazán játszik, nos, akkor övé a pálya! Ő a játékosok egyik legjobbika, ezer arca van, de az igazit csak nagyon kevesen látják. A kedvenc részem volt, amikor Alder-rel csatározott, úgy, hogy a zsoldos még csak nem is tudott róla, hogy ki is fogja a póráz végét (pedig mekkora lépéselőnye volt..). Itt már hangosan ujjongtam, valami eszméletlen volt, ahogy Calderon még akkor is lazán irányítgatott egy rakás embert, amikor ott sem volt. Briliáns alak, na. Minden szavának, mozdulatának, még ezek hiányának is konkrét célja volt, és a kapitány sosem téveszt célt.

A többi szereplő is emlékezetes, bár igazán azok emelkednek ki, akik felérnek szellemi képességek terén a főhőshöz. Egyszer szívesen megnézném, hogy mi történik, ha az apjával igazán egymásnak feszül az akaratuk. Nem lenne gyenge szócsata, az biztos!:D

A humor engem egy kicsit Rejtőre emlékeztetett a párbeszédeknél, még Calderon is idézte néha a bivalyerős Rejtő hősöket, akiket egyszerűen nem lehet legyűrni. Persze nem azt mondom, hogy ugyanolyan, a leírásoknál közük nincs egymáshoz, de mégis volt valami fura deja vu-m néha.

Szóval epekedek valami folytatásért. Vagy igazából bármiért az írónő tollából, mert ez egy veszett élvezetes sztori volt!

2013. augusztus 20., kedd

John Green: Alaska nyomában

 Asszem, bírom John Greent. Mert más. Mert valahogy van benne valami igazi. Mert érzem, hogy ugyan lehetne még jobb is, de így se semmi.

 Ez a második könyvem tőle, a Katherine a köbön (az első) egy nagyon szórakoztató regény volt, sok-sok poénnal, a Nagy Elmélettel, és függvényekkel (én bírtam ezeket is, a függvények jók :D). Az Alaska nyomában szintén vicces, de ezúttal némi filozofikus töltetet is kapunk, és ettől vitathatatlanul több lesz a Katherinnél.

 Milesnak nincsenek barátai, unja az életét, ezért elindul megkeresni a Nagy Talánt. Ezt úgy tervezi megvalósítani, hogy egy bentlakásos iskolába iratkozik be. Ahol találkozik az Ezredessel, Alaskával, Takumival, és az élete fenekestől felfordul....

 És többet nem mondok, az eredeti fülszöveg túl sokat lő le. Konkrétan a regény felénél lévő fordulatot, úgyhogy szerintem kerüljétek a könyv fülét, amennyire tudjátok.

 Mit is mondhatnék? (Ja, még mindig "írói" válságban szenvedek.)

 A szereplőkről talán ezt-azt. Miles nem kicsit hasonlított Colinra (a Katherinből), pedig nagyon más az érdeklődésük és beállítottságuk, de valahogy mégis azt éreztem, hogy Colin akár Miles pár évvel idősebb változata is lehetne. Alaska nem nyert meg magának, tényleg szeszélyes volt, és senki nem érdekelte saját magán kívül. Igaz, ezt fel is vállalta. Az Ezredes a maga 150 centijével viszont fene érdekes figura, szegény nem engedhette meg magának, hogy nagyobbra nőjön. Az Ezredest és Milest azért igencsak megszerettem a végére.

 A történet nem egy nagy durranás, és az egyetlen csavart, ami igazán mellbevágó lehetne, a fülszöveg gyakorlatilag ellövi. De mégis jó arról olvasni, ahogy a Culver Creekben tengetik életüket a hőseink, és a bagózás és ivás közé néha beiktatnak néhány ötletes csínyt. Valahogy Green úgy tud írni a bentlakásos sulibeli életről, hogy nagyon életszerűnek, igazinak hat az egész. Pedig közben sokszor abszurd, de talán az élet is az (ne aggódjatok, a bölcsességeimnek ebben a posztban ez volt az eleje és a vége is).

Aztán a komolyabb témák is előkerülnek, de mivel nem akarok semmit elárulni, ezért ezeket inkább nem részletezném, de el lehet rajtuk filózni elég sokat.

 Összességében élveztem ezt a regényt, John Green egészen máshogy ír ifjúsági regényt (és még véletlenül sem YA-t), mint a "többiek", van benne eredetiség és stílus. Csak ajánlani tudom!

(A borító tényleg szörnyű.)

Mindenféle

 Nagyon hanyagolom mostanában a blogot, amiért leginkább a nyári tunyaságot teszem felelőssé, meg azt, hogy újabban inkább olvasok, mint posztot írok.

 Még a blog szülinapját is elfelejtettem (májusban volt), úgyhogy most jelezem, betöltöttük a negyediket.:) De ennek valahogy már nem tulajdonítok akkora jelentőséget, mint az előzőeknél, ahogy ezt az elfelejtés is indikálja.

Rengeteg mindenről írhatnék posztot, vagy akár a halom félkész bejegyzést is publikálhatnám, ha venném a fáradtságot, hogy kicsit gatyába rázzam őket. Előbb utóbb rászánom majd magam, asszem.

Hogy valami kézzelfoghatóról is szóljon ez a szösszenet, mutatok egy előzetest:


 A könyv 15-16 éves koromban nagyon nagy hatással volt rám, olyan igazi mellbevágós, földhöz kenős regény volt ez számomra, a maga sötét atmoszférájával (akkoriban annak tűnt), és problémás helyzeteivel. Újraolvasni mondjuk azóta se mertem, már biztosan nem lenne ugyanaz az élmény, úgyhogy inkább csak megőrzöm a jó emlékeket. A magyar címe: Majd újra lesz nyár... (imádtam még a címét is).

2013. július 28., vasárnap

Borítómánia

The Irresistible Blueberry Bakeshop & Cafe

Mary Simses: The Irresistible Blueberry Bakeshop & Café
Szerintem ezt valakinél már láttam borítórovatban, de annyira tetszik, hogy muszáj nekem is kipakolnom.:)